2016. október 15., szombat

1. rész - Ki hódol be?

Annyiszor megkímélhetném magam a hülyeségektől, ehelyett alájuk fekszek, mint valami olcsó prosti és nyögdécselek, vagy a plafont bámulom. Speciel, sikíthatnék is, ha úgy volna, de valahol minden temperamentum kérdése, és én meg nem vagyok az az igazán heves típus.
Szóval átlendítem az egyik lábam a másikon és meglötybölöm a kólámat. Mögöttünk locsolva próbálják oltani a vöröslő macskaköveket a belváros kitikkadt lakói - ki az erkélyről diszperzites vödörrel, ki kannával az összepöndörödött muskátlik mellől. A verejték csorog, de ugyanúgy az élet is hernyózik tovább - senki nem ugrik a szökőkútba meztelenül, pedig Isten látja és én sem vagyok hülye - nem lenne egy rossz ötlet. A pincér megigazgatja a fejünk fölött fakuló napernyőt és erőltetett mosolyt vet felénk - elképzelem, ahogy nyitott ingben, alsónadrágban hempereg a kút vizében, felszabadultan ordítva: "Bekaphatjátok!"  De nem teszi, ugyanúgy, ahogy más sem. Ingje nedvesen tapad a hátához, haja hátrafésült és teszi a dolgát; mert valahol mindenki aláfekszik egy bizonyos hülyeségnek, még akkor is, ha negyven fokban öltönybe kell bújni miatta. Az ajkaim közé kapom a szívószálat és hörpintek, Nedből pedig gátlástalanul ömlik a szó. Bennem az érdeklődés, mint vágott virágban az illat - a felszínen még akad valami maradék, amúgy fikarcnyit sem termelek már. Ned minden egyes szavát feleslegesnek érzem, holott csak nem vagyunk egy hullámhosszon - lehet, más inná, enné, habzsolná, csüngne rajta… Én kitűröm a homlokomból átizzadt frufrumat és vágyakozón egy másik asztalra nézek. Ott nem ül senki. Milyen elképesztő szabadság.
- És ha hiszed, ha nem, el tudtuk intézni az apartmanokat. Persze nem volt tökéletes, ráadásul az összes tequila elfogyott, de a mai napig nem tudjuk, hogy került a csörgőkígyó a fürdőkádba…
Tequila, csörgőkígyó - izgalmas, igazi marketing-szavak, de én azt se tudom, hogy egy nyaralás történetének a vége, vagy egy újabb filmen dolgozik. Mert lehet, hogy rendező, vagy producer - miért ne lehetne? Arra sem emlékeznék, ha azt mondta volna, hogy titokban Tina Turnerként lép fel az Amosban. Oldalra döntöm a fejem, felnevetek, hisz egy anekdota után az következik, ő pedig elégedett kihúzza magát. Széles válla van, vékony ingje és kioldott nyakkendője, karakteres arcán nem ütött kanyont az idő meg a nehézségek, auráját pedig a kellemes Armani parfüm meg a fennhéjazás szövi keresztül. Vonzó, ápolt, nem is ostoba… tiszteletkör, tiszteletkör.
Az órámra bámulok és meglepődést színlelek.
- Milyen későre jár…!
Pedig nem is, nem lehet, hisz tombol a kánikula, a nap még felülről röhög ránk.
- Nem érzed jól magad? 
- Ó, csak arra gondolok, hogy jó társaságban hogy szalad az idő.
Rendel nekem egy jegeskávét, aztán beszéltet, kérdez én meg válaszolok - olyan semmilyen mód, általánosságokat, hülyeségeket. Néha nevetünk, néha megborzol valami szellő féle, és akkor egy kicsit élvezem is, de amúgy a dudálás, a fékcsikorgás vagy a sziréna köt a földi léthez, a duruzsoló zene, a bogarak meg az üvegcsörrenés. A pincér leejt egy poharat, az egyik lakó becsapja az erkélyajtót és egy Boeing is elrobban felettünk. Félek a repülőktől egyébként, bár semmi különös nincs benne - nem a magasság, valami régi trauma vagy az a sok film, ami légikatasztrófákról szól. Csak utálnám, ha esetleg nekünk szállna egy vadkacsa, én pedig utolsó perceimet a nyolcfelé szakadt holttestem mérnöki elképzelésével tölteném. Híve vagyok a reménynek és a spontaneitásnak. Tehát a halál legyen gyors, vagy olyan kétesélyes. De végtére is tökmindegy. Ott is majd ugyanúgy aláfekszek, ahogy annak rendje és módja.
Nedre nézek és elmosolyodok.
- Mit gondolsz, töltsem veled az éjszakát?
Nem tudom melyik unalmas mondatát szakítottam félbe. A szánalmas randevúnkon először igazi szemkontaktust produkálunk. Ned nyakán kicsit megfeszül az ing, persze túl jólszituált és tanult ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű kérdést helyénvalónak érezzen. Viszont biztos nem áll tőle távol a perverzió. Ha valaki ilyen összerakott, kell valami göcsört, amit takargatni próbál. Kicsit felhúzza a szemöldökét és elhalkul:
- Arra gondolsz, hogy feküdjünk le?
- Pizsamapartit is tarthatunk. Majd hozom a barátaimat, te meg a tieidet… de tudod mit? Mindegy, Ned.
- Bob – javít ki.
Felállok, kirakok egy kis pénzt asztalra és mosolyogva elköszönök tőle.

- Pedig én megpróbáltam aláfeküdni, tényleg.
Ansu sötét hajú, olasz nő, akire anyám helyett anyámként gondolok, pedig annyi köze van hozzám, hogy pechjére a szomszédomba vetette a sors.
- Olyan közönséges vagy, amica mia – húzza fel a nem apró orrát és mosolytalan arccal bámul – Egy férfinek nem ajánlkozhatsz fel, főleg akkor, ha ennyire ráz tőle a hideg.
- Nem tehetek róla, ez volt az egyetlen, amihez kedvem lett volna – sóhajtom.
- Tehetsz. Mondok valamit – Ansu a szokásos tyúkanyó módján elhelyezkedik az erkélyre rakott szegényes kis sámlin, és előveszi azt az arckifejezését, amit a nápolyi apácáktól lesett el fiatal korában – Meg kell találnod az értelmet és a céljaidat. Nem csak a férfiakkal kapcsolatban, hanem minden téren. Jó öreg mamma mondta mindig, az önismeret a legnagyobb kincs a világon, de sajnos minden nap magunk előtt járunk egy lépéssel. Fel kell venni a versenyt.
Sosem voltam oda a bölcs tanácsokért, és hiába mondja pont Ansu, elraktározom, de nem engedem, hogy az agyamig is eljusson. Előrebámulok az erkélyről és nézem, ahogy a gőzölgő város beletipor a körülötte magasodó dombokba. Fehér, mediterrán házakat látok mindenütt, apró ablakokkal és ilyenkor megértem, Ansu miért költözött ide; ilyen lehet az a dél-olasz kisváros is, ahol megszületett, s akármekkora a földrajzi távolság, mégis kevés a különbség lélekben.
- A mammád okos asszony volt – mondom és kibontok pár gombot a blúzom felső részén és meglegyezem magam.  
- Bár rólad is elmondhatnánk ugyanezt. Néha érzek benned valami nagyon furcsát, cara. Ha eljönnél velem vasárnap a misére…
Ansu a mondatába harap, ahogy meglátja lesújtó pillantásomat. Halkan felsóhajt, végigsimít hosszú, térdén lógó szoknyájába és hátrahanyatlik.
- Jó. Én megértelek.
Belekortyolok a dobozos narancslevembe és visszavándorol a tekintetem a városra. Van egy templom, közel a dombvidékhez, sárga, nagy tornyú és nagyon elüt az összes pici, fehér háztól körülötte. Direkt úgy építették meg, hogy mikor az éjszaka a völgy fölé telepedik, fényei glóriaként lebegjenek fölötte és elhomályosítsanak minden más lámpát a környéken. Azt még én sem hazudhatom magamnak, hogy nem szép látvány, de az ilyen megalománia inkább elrettent, mint vonz. Túl hivalkodó, bemászik a szem mögé, túl kápráztató, és behódolásra késztet.
És ez alá még Ansu is aláfekszik.
- A cinizmus nálam nem választott életforma – mondom csak úgy magyarázatképpen, de Ansu csak legyint egyet és újra térde közé kapja a nyers zöldbabbal teli műanyagtálat, aminek pucolásában az én érkezésem zavarta meg. Bólintok egyet elköszönésképpen, aztán bemegyek azon ajtón, amire 389 van írva és ez: „Voi ch' entrate lasciate ogni speranza!”[1] Csak Ansu kedvéért.  

Még délután öt is alig múlt el, de azon kapom magam, hogy az elsötétített hálóban, az ágyamon fekszem, és a szúnyogokat bámulom, ahogy megbolondulva köröznek a plafon alatt egy kicsivel. Még nekik is melegük van, nem is találják a testemet, és a fény sem izgatja őket. Összeütköznek, zuhannak, aztán szinte vissza kell kapaszkodniuk a levegőbe. A mellettem világító lámpára sem másznak olyan elánnal, mint ahogy szoktak – pedig kizárólag azért kapcsoltam fel, hogy nekirepüljenek. Gyilkos lámpám van, bármint elhamvaszt, ami hozzá ér – erre a csuklómon emlékeztet egy félbarna folt, ami évek múltán sem tudott megfakulni annyira, amennyire kellett volna. De nem is baj, hogy nem jönnek meghalni – ahogy belegondolok, ugyanúgy döglődnek, mint én – csípni sem akarnak, akkor meg miért ne élhetnének.
Hallom, ahogy Ansu a hosszú erkélyes folyosón valaki mással is szóba elegyedik, úgyhogy bekapcsolom a tévét és valami politikai elemzést hallgatok. Kicsi jobbos demagógia, hangyányi rasszizmussal és ostobasággal fűszerezve, ami manapság annyira divatos, hogy mindenki csak egyetérteni tud. Kicsit a templomra emlékeztet, mert túl hivalkodó és nem akar más választást hagyni.
Bár sosem voltam nagy politikus, kicsit rosszul leszek, és úgy döntök, inkább lövöldözni kezdek az ujjaimmal a szúnyogok felé.
- Pjiüff, pjiüff. 
Itt a szabadság, amire egész nap vártam. 




[1] Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!